A király beszéde kapcsán

Az ausztrál színészek különleges tehetsége

Most kivételesen nem a színjátszásban való tehetségre gondolok, bár az sem vitatott, kapott a világ igen sok tehetséget erről a földrészről, hogy ne is menjünk messzire, itt van példának a filmben Lionel Logue-t alakító Geoffrey Rush, aki 4 Oscar, 4 Golden Globe és még számos díj tulajdonosa.

Akikről most szó lesz Lionel Logue (1880-1953) és Frederick Matthias Alexander (1869-1955). Különös a párhuzam a két ember között. Mindketten Ausztráliában születtek és színészként kezdték pályafutásukat majd Londonba költözetek (F.M.A. 1904-ben, L.L. 1924-ben), hogy ott hozzák létre a megszokott formáktól eltérő praxisukat és mindketten jelentős eredményt értek el a dadogás „kezelésében”.

Lionel Logue beszédtanár, aki VI. György terapeutájaként írta be nevét a történelembe. Mikor eljött hozzá „Bertie” és arra kérte, hogy tanítson neki légzéstechnikát, szótörőket, és más gyakorlatokat, azt mondta rendben, de ez kb. 1 shillinget ér. Rávezette, hogy a legfontosabb, hogy higgyen magában és beszédhibáját ne tulajdonítsa alkati problémának. Megmutatta, hogy különféle szokatlan helyzetekben képes folyamatos beszédre, mivel akkor nem tud érvényesülni berögzült hibás beszédképzési mechanizmusa.

Frederick Matthias Alexander az Alexander technika megalapítója saját problémáján keresztül dolgozta ki módszerét. Előadás közben egyre rekedtebb lett, még az is előfordult, hogy teljesen elment a hangja. A hétköznapi beszédénél ez nem fordult elő. Miután orvosai nem tudtak hatékony tanácsot adni, gondolkodóba esett, vajon mit csinál másképp a színpadon és a hétköznapi életében. Körbe vette magát tükrökkel és figyelte mi történik. Első felfedezése az volt, hogy fejét erősen hátraveti, amitől gégéje összenyomódik, és ziháló légzése keletkezik. Később észrevette, hogy ez „normál” beszéde alatt is előfordul, csak nem akkora mértékben. Ez egy olyan szokása volt, ami nemcsak felesleges volt tevékenyégéhez, hanem kifejezetten hátráltatta azt. Megörült, hogy megtalálta, amit keresett, de próbálkozása, hogy ezt ne tegye eleinte kudarcba fulladt, ugyanúgy befeszítette nyakizmait fejét hátra, lefelé nyomva. Ennek oka, hogy nagyon erős az a megszokás, ahogy az ember nekikezd tevékenységeinek és minden más lehetőséget szokatlannak és emiatt helytelennek érez. Ezért a testrészei helyezgetése helyett utasításokat, irányokat dolgozott ki.

Módszere korántsem csak a beszédtechnikában alkalmazható, hanem minden olyan testhasználati problémánál, ahol a berögzült szokás akadályozza a helyes működést. Fő műve „Az önmagunk használatáról” (Use of the Self 1931) klasszikus példája dadogós tanítványának fejlődése, amin keresztül bemutatja a módszer lényegét. Ez a tanítvány később beszámolt arról, hogy a technika tanulása során az érzékszervi észlelésében bekövetkezett jelentős változások és tudatos testhasználata milyen nagymértékben járult hozzá fejlődéséhez. Louge még Ausztráliában hallott Alexander munkájáról és korabeli források szerint készült is hozzá, hogy megismerje a „mestert”. Érdekes elképzelni milyen izgalmas találkozó lehetett volna belőle, ha létrejön. (Nem kizárt persze, hogy ez megtörtént, de sajnos semmi bizonyság nincs róla.) Mindkét ember zsenialitása abban rejlik, hogy nem tüneti kezelést alkalmaztak, hanem az egész ember működését vették számításba. (Illetve Louge-nál inkább úgy fogalmaznék nem ragadt le a tüneti kezelésnél, hanem megpróbált kicsit mélyebbre ásni.) Ha Louge beépítette volna Alexander felfedezéseit, technikáját is a kezelésbe, talán nem kellett volna már a király mindegy egyes beszédénél asszisztálnia.

A publikált cikk: Az ausztrál színészek különleges tehetsége... A király beszéde kapcsán